KATAKOMBASZOLGÁLAT

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye likvidálásának kezdetétől az egyházüldözés enyhüléséig
(1949. február 18. – 1953)

A Munkácsi Egyházmegyei Hivatal beszüntetését kinyilvánító "Murányi-nyilatkozatot" 1949. február 18-án kapták meg a görögkatolikus egyházközségek. Ezzel egy időben az egyházmegye minden hivatala beszüntette a működését. Amint korábban kifejtettük, ezt az időpontot tekintjük a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye adminisztratív eszközökkel történt likvidálása utolsó mozzanatának és a tényleges egyházüldözés kezdetének.

Az 1949 elején a kárpátaljai görögkatolikusok életében az egyházüldözés legdrasztikusabb időszaka kezdődött el. Az ellenük irányuló nyomásgyakorlás likvidálási folyamattá változott mind intézményi, mind pedig személyes téren. Az állami hatóságok betiltották a görögkatolikus intézmények (papnevelő intézet, női és férfi tanítóképző, árvaház, kollégiumok és a püspöki levéltár) működését. A templomokat és az egyházi intézményeket pedig bezárták vagy átadták a pravoszláv egyház képviselőinek. Ezzel egy időben személyes válaszút elé kerültek a görögkatolikus papok és a papcsaládok is. Minden papnak személyes és egzisztenciális döntést kellett hoznia. A pravoszláviára való áttérést megtagadó papok 1949 májusától nem kaphattak már civil munkát a városi, a járási és a megyei vállalatoknál, minek következtében megélhetés nélkül maradtak a családjaik. Iván Turjanica, a Kárpátaljai Ukrajna Néptanácsának elnöke által kiadott erre vonatkozó rendelet is a pressziót szolgálta. Aki a görögkatolikus papok közül 1949 elejéig nem tudott nyugállományba vonulni, illetve külföldre menekülni, az hitvalló (közülük 30 vértanú), hithű vagy aposztata (hitehagyott) lett.

Az államhatalom nem elégedett meg azzal, hogy a papság egy része áttért a pravoszláv egyházba. Az aposztatává lett (vagyis aláírt, áttért) papokat a nagyobb hatás és a látszat érdekében arra is kényszerítették, hogy 1949. március 1-jén felhívást intézzenek a kárpátaljai görögkatolikus papsághoz és a hívekhez a pravoszláv egyházzal való egyesülés sürgetése céljából. Makarij munkácsi és ungvári pravoszláv püspök 1949. március 28-án levelet írt Joan kijevi és halicsi metropolitának Kárpátalja egyházi helyzetéről, amelyben kifejtette véleményét, miszerint elkéstek az egyesítési folyamattal. Véleménye szerint a lembergi zsinattal egyszerre, még 1946-ban meg kellett volna tenni. A folyamat lassú haladása ellenére P. Vilchovij, a Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa ukrajnai megbízottja 1949. július 23-án már jelentette Hruscsovnak, az USZSZK Minisztertanácsa elnökének, hogy a görögkatolikus egyház likvidálása Kárpátalján befejeződött. Mindez nyilvánvalóan a felső vezetés megnyugtatását szolgálta, hiszen miszticei (Імстичово, UA) bazilita kolostort csak 1949. szeptember 15-én zárták be, s az utolsó görögkatolikus papot 1952. június 5-én tartóztatták le.

Az állami szervek zavargásoktól és a hívek ellenállásától tartottak. Ezt bizonyítják azok az utasítások, amelyeket maga G. Karpov, Orosz Pravoszláv Egyházügyi Tanács elnöke adott a pravoszláv egyháznak a hagyományos munkácsi Istenszülő elszenderedése búcsú megtartásának módjáról. 1949. augusztus 28-án a búcsún Makarij pravoszláv püspök hálaadó liturgiát végzett az unió befejezéséért és a Munkácsi Pravoszláv Egyházmegye híveinek visszatéréséért, amit Alekszij pátriárka külön is köszöntött. A munkácsi pravoszláv püspök bejelentette, hogy "ezzel a nappal a Kárpátontúli Ukrajnában véget ért Kárpátontúl Rómával való egyházi uniója".

A Moszkvai Patriarchátus Folyóirata 1949. októberi számában megjelent egy beszámoló a kárpátaljai görögkatolikus egyház megszűnéséről. 1949. december 12-én a pravoszláv egyház moszkvai zsinata ismételten foglalkozott Kárpátaljával, s a résztvevők megfogalmazták a katolikus dogmák és a sajátosan görögkatolikus hagyományok elleni harc gyakorlati lépéseit.

A görögkatolikusok likvidálási folyamatával párhuzamosan tovább erősödött az állami szervek gondoskodása a pravoszláv egyház irányában. Ivan Turjanica, a megyei tanács elnöke 805. számú rendeletével földet utalt ki a pravoszláv szerzetesrendeknek Dubrókán (Дубрівка, Ungvári járás), Lipcsén (Липча, Huszti járás) és Uglyán (Угля, Técsői járás). Továbbá utasítást adott arra, hogy a pravoszláv egyháztól korábban elvett parókiák helyett lakást kell biztosítani a papoknak. Nyomatékosította, hogy a következőkben egyeztetni kell a megyei tanáccsal, ha el akarnak venni egy parókiaépületet a pravoszlávoktól. Már 1948-ban számos templomot koboztak el a görögkatolikusoktól és adták át a pravoszláv egyháznak.

Az Apostoli Szentszék a vasfüggönyön belül történt egyházüldözésre nehezen tudott reagálni. Az olaszországi választások hatására 1949. július 18-án jelent meg a Szent Officium rendelete, melyben XII. Piusz pápa rögzítette a kommunista párttagok elleni egyházi szankciókat és megtiltotta aktív támogatásukat. Az egyház kizárta a szentáldozásból azokat, akik vétettek a rendelet ellen. A szovjet titkosszolgálat figyelemmel kísérte a világegyház megnyilvánulásait is. Ezt bizonyítja, hogy Popereka vezérőrnagy, az USZSZK MGB miniszterhelyettese elemzést készített erről a dekrétumról.

A szovjet állami és politikai intézkedések következtében a kárpátaljai görögkatolikus egyház működése 1949-ben ellehetetlenült. Az üldözéssel párhuzamosan elkezdődött a "földalatti" egyházi tevékenység, amelyet Ortutay Elemér "katakomba-szolgálatnak" nevezett. Ennek első csoportját az úgynevezett "bujdosó papok" alkották. A társaságot Margitics Iván (1987-ben püspökké szentelték) szervezte meg, de Orosz Péter, a korábbi bilkei (Білки, UA) parókus lett a vezéregyénisége. Csengery János, Horineczki János és Román János tartoztak még hozzájuk. Főleg Ilosva környékén végeztek titokban lelkipásztori tevékenységet. Közülük Margitics Ivánt és Román Jánost később letartóztatták és elítélték, Orosz Pétert meggyilkolták, Horineczki János pedig hithű pap lett.

A lágerbe nem került görögkatolikus papokat, szerzeteseket és az apácákat is kezdettől megfigyelték. Utasítás született a feloszlatott római és görögkatolikus szerzetesrendek szerzeteseinek és szerzetesnőinek, illetve a hithű, de lágerbe nem került papok tartózkodási helyének és tevékenységének nyilvántartásba vételéről.

Az egyházüldözés legkegyetlenebb időszakát J. V. Sztálin – a Szovjetunió Minisztertanácsa elnöke, az SZKP KB főtitkára – 1953. március 3-án bekövetkezett halála zárta le. Az általános amnesztia után – 1953–1956 között – a görögkatolikus papokat fokozatosan kiengedték a börtönökből és a Gulág táboraiból. Hazatérésük után a papok bekapcsolódtak az egyház katakomba-szolgálatába, amelyet a kommunizmus végéig titokban gyakoroltak.

Az apostoli folytonosság fenntartása. Püspökszentelések

Az illegalitásba kényszerített görögkatolikus egyház egyik legnagyobb kihívása a püspök- és papszentelések apostoli folytonosságának a fenntartása volt. Nyilvánosan erre nem volt lehetőség, mivel a Szovjetunió nem ismerte el a görögkatolikus egyház létét, ezért a püspökszentelések mindvégig titokban történtek. A püspökszentelések ténye bizonyított, az Apostoli Szentszék pedig utólag elismerte azok kánoniságát. Következésképpen az egyházilag törvényesen felszentelt püspökök papokat is ordinálhattak, ami pedig az egyház működése és a szentségek kiszolgáltatása miatt elengedhetetlen. S nem utolsósorban az egyházi struktúra megtartása miatt. A püspök- és papszentelések megtartása, vagyis az apostoli folytonosság megmaradása miatt mondhatjuk azt, hogy kánoni értelemben a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye léte a kommunizmus üldözése ellenére sem szakadt meg, bár negyven éven keresztül titokban kellett azt tartani.

A munkácsi püspökök sorában Chira Sándor kanonok volt az első, akit még a nyilvános működés idején, de már titokban szentelt püspökké Romzsa Tódor. Chirát tekintjük a Munkácsi Egyházmegye 36. püspökének.

A Munkácsi Egyházmegyére nehezedő politikai nyomás, a katonai parancsnokság politikai tisztjeivel és a kiépülő szovjet állami közigazgatással való egyre nehezebb kapcsolattartás, illetve a "deportálás súlyos veszélye" arra késztette Romzsa Tódor püspököt, hogy 1945. szeptember 28-án titokban kérje az Apostoli Szentszéktől két pap püspökké szentelésének az engedélyét. Az Ukrán Köztársaság területén (Galíciát is beleértve) ugyanis 1945 közepére már csak Romzsa volt az egyetlen görögkatolikus püspök, aki a hivatalában maradhatott. Az Apostoli Szentszék elismerte a helyzet súlyosságát, de nem járult hozzá, hogy olyan személyeket szenteljenek püspökké, akiknek neve nem ismert a kinevezést intéző hivatal számára. A Szentszék csupán ahhoz járult hozzá, hogy Romzsa Chira Sándort püspökké szentelje, mivel őt a 1944. augusztus 7-én lezárult processzus alkalmával Romzsával együtt megfelelőnek tartották a püspökségre. A kongregáió akkor Dudás Miklósra bízta a választást, aki végül Romzsa mellett döntött. Eugène Tisserant bíboros, a Keleti Kongregáció titkára átiratából, melyet Domenico Tardini érseknek, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációja titkárának írt, kiderül, hogy "Mons. Chira személye rendelkezik a püspökké szenteléshez szükséges tulajdonságokkal, és ezért Mons. Romzsa felhatalmazást kaphat, hogy titokban elvégezze a felszentelést. Chira püspök felszentelése már nagy előnyt jelentene a Kárpátaljai Ruszin Egyház számára."

A titkos püspökkinevezés körülményeinek szentszéki dokumentumai azt a dilemmát is eldönteni látszanak – mégpedig nemlegesen –, hogy más papok (Orosz Péter, Huha József) titokban püspökké voltak-e szentelve. Különösen Orosz Péter püspökszentelését vélelmezte a Munkácsi Egyházmegye idősebb papi generációja, ami a rendelkezésre álló adatok alapján egyelőre kizárható. A szentszéki dokumentumokból kiderül, hogy Róma még a második világháborút követő igencsak terhelt időszakban sem járult hozzá olyan személyek püspökké szenteléséhez, akikről az Apostoli Szentszék számára nem állt rendelkezésre elegendő információ. Azt kell feltételeznünk, hogy a Szentszék a későbbi titkos püspökszenteléseknél is valamilyen formában ragaszkodott az engedélyeztetési folyamathoz, bár magának a processzusnak a lefolyását a jelenleg rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján nem áll módunkban rekonstruállni.

Chira Sándor püspökszentelésnek a jóváhagyását a prágai nunciatúra egy szlovák határőr feleségén, Anna Tovtován és Romzsa Őrdarmán (Сторожниця, UA) élő édesanyján keresztül juttatta el a püspökhöz. A hír 1945. október 17-én érkezett meg Kárpátaljára, miszerint "a Szentatya megadta Chira Sándor püspökké szentelésére az engedélyt címzetes appiai püspök megnevezéssel". "1945. december 30-án Romzsa Tódor püspök titokban, tanúk nélkül Chira Sándort püspökké szentelte." Az ordináció tényét a vatikáni levéltár irata és a szentelés későbbi elismerése is igazolja. 1945 végére tehát az apostoli utódlás biztosítva volt. Chira püspökké szentelése Romzsa halála után is titokban maradt. Amint korábban említettük, egyfajta figyelemelterelés végett nem őt választották meg káptalani vikáriusnak a püspök meggyilkolása után, hanem Murányi Miklós irodaigazgatót.

Chira Sándor püspököt 1949. február 10-én tartóztatták le a szovjet hatóságok, 1949. augusztus 6-án ítélték el, és 1956. szeptember 6-án szabadult a munkatáborból. Hazatérése után Irhócon (Вільхівці, UA) telepedett le, és azonnal elkezdte titokban összegyűjteni a lágerből hazatért hitvalló és az itthon maradt hithű papokat. Az első püspöki ténykedése az 1956. november 7-én titokban történt papszentelés volt. Miskolczi Tivadar ungvári lakásán négy egykori papnövendéket szentelt pappá, miközben a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóját ünnepelték a Szovjetunióban. Hamarosan a szovjet hatóságok ismételten letartóztatták azzal a váddal, hogy illegális egyházi tevékenységet folytat. Elítélték és kitiltották Kárpátalja területéről is. Ugyanerre a sorsra jutott Murányi Miklós vikárius is, aki az egyházmegye ordináriusi szerepét töltötte be. Bendász István emlékirataiban az szerepel, hogy "1957. január 21-én a Cseka Chirát és Murányit felszólította, hogy 48 órán belül hagyják el Ukránia területét".

1957. augusztus 23-án azonban Murányi hazatérését – gyógykezelésre hivatkozva – mégis engedélyezték a szovjet hatóságok. "Káptalani vikáriusként" végezte a katakomba körülmények között működő egyházmegye szervezését és irányítását. Felvette a kapcsolatot az aposztata papokkal, és jelentős részüket (titokban) visszavezette a katolikus egyházba.

Chira csak családlátogatásra térhetett haza Kárpátaljára és "…eljutott Ungvárra is, ahol felszentelhette a Murányi Miklós… által tanított kispapokat". A katakomba körülmények között lévő papképzésről később tárgyalni fogjuk, hogy az nem egyszemélyes volt. Ezért Murányinak az adott visszaemlékezésben kidomborított szerepe inkább az egyházmegye-irányító tevékenységére, mintsem a konkrét papképző tevékenységre utal.

Chira mindennemű megmozdulását a titkosszolgálat munkatársai különös éberséggel követték, folyamatosan megfigyelték a családját is. A Kárpátalján lévő papokkal való kapcsolattartásra Szabó Konstantint jelölték ki, aki időnként Szokol János, Holovács József vagy Hriczinkó János társaságában Karagandába utazott az élő és személyes kapcsolattartás érdekében. Alkalmanként el kellett halasztaniuk a küldetést, vagy félúton vissza kellett fordulniuk az őket követő ügynökök miatt. Az egyre erősödő veszélyek elhárítására, a két egyházvezető egészségi állapotára és öreg korára tekintettel Chira Sándor püspök egyedüli megoldásnak azt látta, hogy az illegalitásban működő egyházmegyének helyben élő püspökre van szüksége, ezért 1977. június 18-án Szabó Konstantint püspökké szentelték.

Murányi Miklós szintén érezte egészsége romlását, és látta, hogy egyelőre nem várható változás az egyház életére nézve. Az illegalitásban egymással kapcsolatot tartó papság tudtára hozta, hogy apostoli vikáriusként halála esetén Szemedi János áldozópapot jelöli meg az utódjául. (1978. július 9.) Chira Sándor püspök ekkor már súlyos beteg volt és Ungváron gyógykezelték. A hatóság egyre jobban szigorította a megfigyelését, és kötelezték szülőföldje minél előbbi elhagyására. Miután ismételt visszatérése bizonytalannak tűnt, 1978. augusztus 24-én Holovács József áldozópap felsődomonyai (Оноківці, UA) lakásán püspökké szentelte Szemedi Jánost. Az eseményen Murányi Miklós vikárius, Szabó Konstantin püspök, Holovács József és Szabó Pál áldozópapok jelentek még meg. Ez volt az első olyan eset, amikor a Munkácsi Egyházmegyének egyszerre három püspöke volt.

Murányi Miklós vikárius 1979. január 12-én hunyt el. Maga Chira és a papság is úgy érezte, hogy ez egy mérföldkő az egyház életében. Mégpedig azért, mert az illegalitásba kényszerített egyházmegyének egy olyan személyisége távozott, akik még a második világháború előtti, legálisan működő egyházmegyében is vezéregyéniség volt. Murányi Miklós ungvári temetésén, 1979 januárjában Chira "nagyon nyílt szövegű" búcsúztatót mondott, amely a visszaemlékezések szerint egy lelkesítő, de egyben egy véglegesen elköszönő beszéd is volt. Mindezt a hatóságok nem nézték jó szemmel, s Chirára "a temető kapujában várt a milícia autója, amely szállította a repülőtérre".

"Murányi halála után házkutatások voltak. Szabó Konstantin lelkész (ekkor már püspök) annyira ki lett téve a sok zaklatásnak, hogy infarktust kapott és bele is halt." Bár a visszaemlékezésben észrevehető az "évek elmosódása" – mivel Murányi és Szabó halála között több mint három év telt el –, az időszak állambiztonsági nyomását jól érzékelteti a kijelentés.

Szabó Konstantin püspök 1982. november 18-án váratlanul elhunyt. Papi életének jellemzője az "abszolút illegalitás", miután titokban szentelték diakónussá (1956), pappá (1956) és püspökké is (1977). Halála is a görögkatolikus egyház betiltásának időszakában történt. Úgy vette fel az egyházi rend szentségének a fokozatait és élte papi életét, hogy egyetlen egyházi szertartást sem végzett nyilvánosan. Chira – azt a szempontot figyelembe véve, hogy egy esetleges hirtelen bekövetkezhető elhalálozás miatt nehogy püspök nélkül maradjon az egyházmegye – 1983. március 15-én a saját karagandai lakásán püspökké szentelte Holovács József atyát. Két hónappal később, 1983. május 26-án Chira Sándor püspök Karagandában elhuny.

Az emlékiratok és a feltárt tények alapján megállapíthatjuk, hogy 1983-ig a katakomba-egyházmegye szellemi és lelki irányítója Chira Sándor volt. Irányító szerepének, egyházvezetői gondoskodásának, s az élete végéig küzdő egyházi férfiú személyiségének dokumentált példája a 85. születésnapjára kapott pápai köszöntéshez kapcsolódó levelezés is. II. János Pál pápa táviratban üdvözölta születésnapja alkalmából. Chira válaszul írt köszönőlevele valahogyan ki tudott jutni a Szovjetunióból. Achille Silvestrini címzetes érsek, az Egyházi Közügyek Tanácsának titkára 1982. március 12-én a Chira levelére írt válaszlevelében fogalmazza meg, hogy "az Apostoli Szentszék sohasem téveszti szem elől annak… szükségleteit, amelyről említést tettél leveledben [ti. a Munkácsi Egyházmegye visszaállítását – a szerk.]". Ebből is láthatjuk, hogy Chira több mint 30 évvel a nyílt egyházüldözés megkezdése után, bőven túl a nyolcvanadik életévén, még mindig a görögkatolikus egyház újjáéledésében reménykedett.

Dr. Ortutay Elemér levelei között megmaradt a Chira halálakor elmondott búcsúbeszéde. Vélhetően Ungváron jöttek össze a papok és a papcsaládok a közös búcsúztatásra. A május 30-i keltezéssel készült beszédvázlatban Ortutay Krisztus főpapi beszédéhez hasonlító stílusban fogalmazta meg a búcsúzó gondolatokat. A kifejezések egyidejűleg Chira lelkületét is tükrözik, aki mintegy utolsó tanításában kifejezte, hogy "…legyetek, maradjatok hű gyermekei Egyházunknak! De sose feledjétek: Egyházunkban Krisztus Urunk rendelete alapján rend és fegyelem van…". Az írás befejezésben pedig az egyházmegye hitvalló papjainak az ígéretét fogalmazza meg: "Sándor püspök atyánk, Isten veled… Mi itthon marad[ó]k szintén búcsúzunk tőled. Ígérjük, hogy továbbra is azon az úton haladunk, melyet a te tanításod és életed példája mutatott meg nekünk!"

Murányi Miklós vikárius, Szabó Konstantin és Chira Sándor püspökök halála után a továbbra is illegalitásban élő Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye irányítását 1983-tól Szemedi János megyéspüspök vette át, aki polgári életében az ungvári gépkocsivállalatnál dolgozott. Holovács József segédpüspökként volt jelen az egyházmegye életében. Szemedi János és a lembergi érsekség vikáriusa, Szternyuk Volodimir érsek tudta nélkül 1987. szeptember 10-én Lembergben Szofron Dmiterko ivano-frankivszki püspök (1917–2008) Margitics Iván (1921–2003) áldozópapot püspökké szentelte "Kárpátalja számára".

Az egyházmegye legalizációját Szemedi János megyéspüspök, Holovács József és Margitics Iván segédpüspökök érték meg. Ezzel pedig mindvégig biztosítva lett a papszentelés feltételének számító, az egyház szentségi élete szempontjából elengedhetetlen apostoli folytonosság. A katakomba-szolgálat időszakában ordinált püspökök szentelésének törvényességét és hivatalukat II. János Pál pápa az 1991. január 25-én kiadott bullájával ismerte el.

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye illegalitásban szentelt püspökei

Papképzés és papszentelések. Egyszemélyes Teológiai Akadémia. Illegalitásban szentelt papok

Korábban már tárgyaltuk, hogy az egyházmegye oktatási és szociális intézményei, illetve infrastruktúrája is áldozatául esett a második világháború után Kárpátalján kiépült szovjethatalomnak. Az egyházi közoktatási és szociális intézmények ingatlanjainak elkobzására elegendőnek tűntek az adminisztratív jellegű intézkedések, amelyekkel a kiépülő szovjet oktatási intézményrendszerhez biztosították az ingatlanokat. Lefoglalásuknál a "más célra való felhasználásra" hivatkoztak. Ennek az érvelésnek a jegyében vették el 1945. július 26-án az ungvári vár épületét, amelyben 1775-től működött a Görögkatolikus Papnevelő Intézet. Ugyanezt az indoklást alkalmazták az Alumneum és a Konviktus Káptalan utcai épületeinek – amelyek a vár elkobzása után befogadták papnevelő intézet – az államosításánál is 1945 és 1948 között. Az ismételten az utcára került papnövendékek végül a püspöki palota épületében folytatták a tanulmányaikat, ahol az oktatással egyidejűleg a hivatalok is tovább működhettek.

Az ungvári várban 1775-től 1945-ig működő Papnevelő Intézet a görögkatolikus papi utánpótlás képzési helye volt, amit nem lehetet pusztán vezetőcserével, illetve ideológiai és oktatási programváltással az állami célok érdekébe "átállítani". A Papnevelő Intézet esetében valamelyest rekonstruálható az a folyamat, amelyen keresztül az állami szervek döntéshozói eljutottak a görögkatolikus papképzés felszámolásáig Kárpátalján. A papi szeminárium bezárásával kapcsolatos indoklásokban több esetben felfedezhetők a görögkatolikus egyház megszüntetésére irányuló érvelések is.

Az Ukrajnai Kommunista Párt Területi Végrehajtó Bizottsága 1946. november 29-én 0422. iktatószámmal titkos határozatot fogadott el az Ungvári Görögkatolikus Hittudományi Akadémia bezárásáról, mivel "...ez csak az Unió melegágya", valamint "...a szovjet rendszer idején oktató tevékenységet folytatott anélkül, hogy engedélyt kért volna a Szovjetunió Vallásügyi Hivatalától".

Az 1944 és 1947 között keletkezett, görögkatolikusokkal kapcsolatos dokumentumok közül több is alátámasztja, hogy a papnevelő intézet bezárásának szükségességében az állami vezetők egyetértettek, kizárólag a megvalósítás módjában tértek el a vélemények. Az egyik felvetés katonai szolgálatot javasolt a papnövendékeknek, egy másik a Dombász újjáépítésében való szerepvállalást ajánlotta. A Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa különböző szintű képviselői az egyház működésének elemzéséről szóló 1945/1946-os jelentésükben és a hozzájuk fűzött javaslatokban ismételten sürgették az Ungvári Papnevelő Intézet bezárását. P. A. Vilchovij, a szovjet Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa ukrajnai megbízottja titkos levélben azonban közölte Sz. Ljamin-Agafonovval, a tanács kárpátaljai megbízottjával, hogy "...most bezárni a papi szemináriumot egyáltalán nem a legmegfelelőbb időpont. Ezt a kérdést taktikai okokból kifolyólag egyelőre el kell halasztani".

A püspöki palotában nem tudtak megfelelő körülményeket biztosítani a papnövendékek közösségi elhelyezésére, ami a papképzés egyik alapvető feltétele lett volna. A püspöki palotában – ahol még Romzsa Tódor vértanúsága után is folyt a papképzés – csupán rendkívül szűkös és nem oktatási célokra kialakított helyiségek álltak rendelkezésre. Ezért csak az utolsó évfolyam hallgatóit szállásolták el a rezidencián. A többiek pedig otthon, ismerősöknél vagy albérletben laktak Ungváron, s kizárólag az előadásokra jártak be a püspökségre. Chira Sándor irányításával egészen az 1949. február 10-én bekövetkezett letartóztatásáig folyt a teológiai oktatás.

1949. január közepétől a szovjethatalom megkezdte a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye elleni nyílt támadást. A kispapok kénytelenek voltak civil munkát keresni vagy egyéb tanulási lehetőséget választani. Ez jelentette a Bacsinszky András püspök által 1775-ben megszervezett görögkatolikus papképzés beszüntetését a Munkácsi Egyházmegyében, mely a katakomba-szolgálat időszakában csak sajátos körülmények között tudott újjászerveződni.

A lágerből 1956. május 24-én hazatérő Murányi Miklós vikárius és az 1956. szeptember 6-án hazaérkező Chira Sándor püspök az egyházmegye titkos újjászervezése és megerősödése érdekében a papszenteléseket tartotta a legfontosabb megoldásra váró feladatnak. Az utolsó ordinálást Romzsa Tódor püspök végezte 1947. október 5-én. Ezt követően kilenc év telt el 1956. november 7-ig, amikor négy papnövendéket titokban pappá szentelt Chira Sándor. Bugir Mihály (1924–1989), Szabó Konstantin (1926–1982), Stilicha József (1922–2012) és Csépes László (1924–2001) még a hivatalosan működő Papnevelő Intézet hallgatója volt, s közel is voltak tanulmányaik befejezéshez. 1956-ban Murányi engedélyével és szervezésével még letették a hiányzó vizsgákat, és Miskolczi Tivadar lakásán megtörtént az ordinálásuk. Ez a pillanat egyfajta életjel volt a katakombalétbe kényszerített egyházmegye történetében.

A hatóságok és a titkosszolgálat figyelemmel kísérték Chira és Murányi tevékenységét, akik – miután kitiltották őket Kárpátaljáról – egy lettországi sikertelen próbálkozás után Karagandában telepedtek le. Ott a lelkipásztori tevékenységük mellett Chira felügyelte a titkos papképzést, és az időnként engedélyezett családlátogatásai alkalmával pappá szentelte a felkészült és az illegalitásban is papi szolgálatra vállalkozó kandidátusokat.

A katakomba-szolgálat korai szakaszában olyan személyeket ordináltak pappá, akik egy ideig még nyilvánosan tanultak és a papi szeminárium növendékei voltak, a későbbiekben pedig azokat szentelték fel, akik az "egyszemélyes teológia" keretében készültek fel a papi hivatásra. Összesen 48 személyt szenteltek pappá az illegalitás időszakában. Közülük 41-en élték meg a görögkatolikus egyház legalizációját 1989-ben, heten pedig elhunytak még az üldözés vége előtt.

A legutóbbi kutatások és a Bendász-hagyaték papi adatlapjainak a feldolgozása közben több áldozópap felszentelésére is fény derült, akiknek ordinálása eddig ismeretlen volt: Margitics Mihály Christofer (1923–1983, papszentelése: 1958), Kalinics György (1921 – elhunytáról nincs adat, papszentelése: 1961), Bacsinszky Iván (1909–1983, papszentelése: 1972 körül) és Szkrály Mihály Metód (1933–2011, papszentelése: 1976).

A munkácsi püspökök az illegalitás éveiben 20 papot ordináltak: 1956 és 1983 között Chira Sándor püspök 17-et és 3 püspököt, Szemedi János egyet, Holovács József pedig 2 papot szentelt 1989 végéig. Két papszentelés esetében pedig egyelőre nem tudjuk a szentelő püspök nevét.

Chira Sándor püspök 1957 tavaszán nem kapott engedélyt a hazautazásra, ezért Murányi Miklós vikárius felkérte a munkatáborból éppen akkor szabadult Mikola Csarneckij lembergi püspököt, hogy a már felkészült két jelöltet szentelje pappá. 1957. május 19-én Legeza Sándor és Magyar Pál OSBM Lembergbe érkeztek, s a püspök a saját lakásán ordinálta őket. Ettől kezdve többször előfordult, hogy a Munkácsi Egyházmegye számára a vikárius kérése alapján galíciai püspök is szentelt papokat. Az illegalitásban élt papság visszaemlékezései szerint ugyanez fordítva is megtörtént. A papszentelések engedélyezése a helyi ordináriusokkal való titkos üzenetváltások útján történt, amelyek nem volt minden esetben aggályoktól mentesek. A papszentelések anyakönyvezése az egyházi előírásoknak megfelelően az időszak természetéből adódóan nem történhetett meg. Ugyanakkor a nyilvánosságra került papszentelések törvényessége és szentségi volta a legtöbb esetben nem vonható kétségbe.

Egyházmegyénk számára Joszif Szlipij (1892–1984) lembergi érsek egy áldozópapot, Mikola Csarneckij (1884–1959) lembergi püspök három, Szofron Dmiterko (1917–2008) sztaniszlavi püspök tizenhárom, Pavlo Vasylyk (1926–2004) segédpüspök három, Volodimir Szternyuk (1907–1991–2007) négy áldozópapot szentelt fel. Miroszlav Ljubacsivszkij bíboros, (1914–2000) lembergi érsek 1989. július 12-én ordinálta Rómában Vaszkó Mihályt nyilvános szertartás keretében. Ez abban az esetben tekinthető titkos szentelésnek, ha figyelembe vesszük a körülményeket, ti. az esemény nem a Szovjetunió területén, s még a görögkatolikus egyház legalizációja előtt történt. A munkácsi püspökök nem saját egyházmegyéjükben történt szenteléseiről dokumentumok hiányában nem tudunk számszerűsíthető adatot közölni, de a szentelések ténye ebben az esetben is valószínűsíthető.

Egyszemélyes Teológiai Akadémia

A görögkatolikus egyház illegalitásban folyatott papképzéséhez az "Egyszemélyes Teológiai Akadémia", illetve az "egyszemélyes teológia" fogalma kapcsolódott. A kifejezés használata az 1990-es években elsősorban dr. Ortutay Elemér teológiai tanár személyével fonódott össze, leginkább az ő papképzési módszerére volt használatos. Valójában azonban a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye illegalitásban töltött időszakában több pap is részt vett a teológiai képzés eme formájában.

Az "egyszemélyes teológia" fogalma a képzés módját jelentette. Az állandó letartóztatásoktól való félelem miatt a képző és a képzett személy között egy beszélgetés, baráti vagy rokoni látogatás, esetleg egy véletlenszerű találkozás keretében valósult meg a szükséges tananyag átadása, kifejtése és számonkérése. A felkészüléshez szükséges oktatási jegyzetek elkészítése is az egyéni munka látszatát keltette. Ortutay Elemér hagyatéki iratai között maradtak olyan jegyzetek, amelyek ebben az időszakban keletkeztek. A tanulást segítő anyagok leginkább egy-egy könyvhöz készített feljegyzésekhez hasonlítottak. Az ebben a folyamatban felkészítetteket a korábban vázolt gyakorlat szerint szentelték pappá. Így valamelyest lassítani tudták a papság létszámának csökkenését, és lehetővé tették, hogy a legalizáció idején papi állománnyal rendelkezzen a kárpátaljai görögkatolikus egyház.

A felszenteltek személyes visszaemlékezési igazolják, hogy az egykori Ungvári Hittudományi Akadémia paptanárainak képzési munkájához több illegalitásban élő elkötelezett pap is csatlakozott. Az eddig rögzített visszaemlékező nyilatkozatok Ortutay Elemér, Marina Sándor, Murányi Miklós, Lyachovics Miklós, Hrabár Béla, Vaszkó József, Orosz János, Csurgovics György, Magyar Pál OSBM, Malinics Melét OSBM, Mondik Antal OSBM áldozópapok, illetve Holovács József és Margitics Iván püspök nevét említik résztvevőként az "egyszemélyes teológia" képzésben. Szemedi János püspök már az illegalitásban is az oktatás és a papnevelés állandó koordinálásával Ortutay Elemér és Holovács József áldozópapokat bízta meg, mely kinevezés a legalizáció első éveiben is hatályban maradt. Ezzel a "módszerrel" Kárpátalján az illegalitás évtizedeiben 48 főt készítettek fel és szenteltek pappá a görögkatolikus egyház számára, akik közül 41-en éltek még a 1989-ben.

A legalizáció utáni években – 1989–1994 között – püspöki engedéllyel a paphiány enyhítésére és a Papnevelő Intézet hiánya miatt Ortutay Elemér atya tovább folytatta ezt a papképzési gyakorlatot. Azonban azokat, akikkel 1989 után foglalkoztak, már nem lehet az illegalitásban felkészült és a papszenteléssel különös kockázatot vállaltak közé sorolni. Abban az időszakban ez a tevékenység már nyilvánosan zajlott. Ortutay Elemér teológiai tanár Szabó György irodaigazgatónak 1994. április 20-án keltezett levelében 8 tanítványáról ír, akik közel álltak a papszenteléshez.

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye illegalitásban szentelt papjainak névsora és adatai (1956–1989)

Papi szolgálat az illegalitásban

A görögkatolikus egyház nyilvános működése 1949-ben beszűkült és illegalitásba kényszerült, de kánoni értelemben nem szűnt meg. A tényleges egyházüldözéssel egy időben elkezdődött a "földalatti egyház" tevékenységének kiépítése, mely a valóságos értelemben vett "katakomba-szolgálat" volt. Azokat a papokat, akik nem egyesültek a pravoszláv egyházzal, 1944/1949–1952 között letartóztatták és börtönre vagy kényszermunkára ítélték. A szabadságvesztést Kárpátaljától távol valamelyik börtönben vagy munkatáborban töltötték le. Egy részük még a tényleges egyházüldözés előtt civil munkára ment át, amivel elkerülték a letartóztatást. Egy másik, hitük mellett kitartó csoport tagjait valamilyen oknál fogva nem tartóztatták le. Hithűek maradtak, és az egyházmegye területén 1949 után a görögkatolikus egyházhoz hű híveket titkokban pasztorálták.

A kezdeti időszakban az egyházi szolgálatban kiemelkedő és kezdeményező szerepet kétségtelenül a "bujdosó papok" csoportja töltötte be. A csoport tevékenysége előrevetítette a görögkatolikus hit fenntartásának a lehetőségeit a következő évtizedekre nézve. A csoport vezetője Orosz Péter egykori bilkei (Білки, UA) parókus lett. Vele együtt Margitics Iván, Csengery János, Horineczki János és Román János tevékenykedett egymással szoros közösséget alkotva Ilosva környékén titokban. Orosz Pétert 1953-ben egy milicista (rendőr) imádkozás közben meggyilkolta és az ilosvai rendőrség garázsának betonpadlója alá temette el, Román Jánost és Margitics Ivánt pedig letartóztatták és lágerbe kerültek. A pasztorális gyakorlatuk azonban példát adott a lágerből hazatérő papoknak.

Sztálin halálát követően – az általános amnesztia után –, 1954-től lassan hazaengedték a lágerekből a kényszermunkára ítélt papokat. Chira Sándor is hazatért 1956 szeptemberében, és megkezdte a földalatti egyház szervezését. A papképzés tekintetében már szóltunk arról, hogy 1956-ban megtörtént az első titkos papszentelés, amelyet 1989-ig 48 követett. Igazi kihívást jelentett a lágerből hazatért hitvallókból, az itthon maradt hithűekből, a titokban szenteltekből és a "megtértekből" papi közösséget alkotni a hatóságok és a besúgók állandó megfigyelése mellett. Különösen úgy, hogy a különböző papi személyiségek nem egyformán élték át a szenvedéseket, a megpróbáltatásokat.

A lágerből hazatérő papok egy-egy nagyobb kárpátaljai városban vagy azok környékén telepedtek le. Így alakultak ki papi közösségek Ungvár, Munkács, Beregszász, Ilosva, Nagyszőlős és Huszt városaiban. Ezeket a papi társaságokat Chira a Karagandából időnként engedélyezett hazalátogatásaikor felkereste, és folyamatosan tartotta velük a kapcsolatot is. A papok a saját lakhelyeikről jártak megbízható családokhoz, és titokban végeztek szertartásokat, szolgáltattak ki szentségeket. Gyakori jelenség volt, hogy még állami funkcionáriusok és értelmiségiek is elvégezték vagy elvégeztették az egyházi szertartásokat, és kiszolgáltatták maguknak az egyházi szentségeket. Bendász István mind a karagandai, mind a kárpátaljai katakomba-tevékenysége idején végzett szentség-kiszolgáltatásairól anyakönyvet vezetett. Fedáka György atya rögzítette azokat a helyeket, ahol rendszeresen végzett liturgiákat és szentség-kiszolgáltatást "a lelkek szükségleteire". Holovács József fiának a visszaemlékezéséiből tudjuk, hogy az egyik liturgikus hely Boksay József festőművész háza volt.

A lágerből hazatérő papokat és az itthon maradt hithűeket folyamatosan megfigyelték. A levéltári dokumentumok bizonyítják, hogy sok esetben a hatóságok is tudtak a görögkatolikus papok lelkipásztori tevékenységeiről, bár 1956 után a görögkatolikusok kifejezés eltűnt a statisztikai jelentésekből. A Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa kárpátaljai megbízottjának hivatala által 1982-ben összeállított papi listában 53 hitvalló és hithű pap szerepelt. S köztük volt az a Szabó Konstantin, akit 1956-ban titokban pappá, 1977-ben szintén titokban püspökké szenteltek. A listában papként tüntették fel, a püspökszentelésre vélhetően nem derült fény. A dokumentumban szerzetesek és szerzetesnők adatai, címei is szerepeltek. De megtalálható a felsoroltak között az a Füzér Mihály is, aki 1945-ben felfüggesztette papi tevékenységét. Őt tovább is agitálhatták, mert később vallásellenes cikket írt, ami miatt az aposztaták közé soroljuk. 1945-től nem szolgált papként, ezért elgondolkodtató, miért tartották nyilván a görögkatolikus papok között. A Bendász-hagyatékban szereplő dokumentumok szerint 1956-ban titokban visszatért a katolikus egyházba, vagyis az elterjedt terminológia szerint "megtért". A hatóságoknak Fedorkó István visszatéréséről is volt tudomásuk, amit az 1956-os IV. negyedévi beszámolóban jelentettek is.

Az ópravoszláv és az "újraegyesült" papok saját lelkipásztori sikertelenségüket azzal kendőzték, hogy a lágerből hazatért papok titkos lelkipásztori tevékenységére panaszkodtak. Bendász István feljegyzéseiben olvassuk, hogy "...elítélt papjaink zöme 1956-ban került vissza a »javitó intézetekből«, u.i. kényszermunka helyeinket a külföldre való tekintettel »javító munka láger« -eknek (исправительный трудовый лагер, röviditve ИТЛ.) hívták. Volt tehát már itthon kb. 150. hitvalló papunk, s természetesen, ha nagyon elővigyázatosan is, de intenzívebb lelkiélet kezdett kifejlődni. Ez maga nem nagyon volt ínyére a hatóságoknak és amikor aposztata papjaink egy része s általában a »právoszláv« pópák még panasszal is éltek, hogy a nép kezd tőlük elpártolni, nem tudnak megélni, mert jövedelmük érzékenyen csappant stb., a hatóságok erélyesebb rendszabályokat léptettek életbe, amihez még hozzájárultak a magyarországi események is (lásd: 1956. évi felkelés). Engem jóakaróim már akkor figyelmeztettek, hogy a Cseka hármunk: Murányi Miklós vikárius, Chira Sándor nagyprépost és az én kontómra írja ezt az aktivitást. Ez valószínűleg onnan datálódik, hogy közreműködtem Szlivka János, Iváncsó István, Bácskai Antal, Szilvay Konstantin stb. aposztata pap visszatérítésében. Így volt, vagy nem, de a Cseka gyanúja fennállott. Ehhez járult még, hogy volt szomszédom és komám, Bácskai Antal alsóveresmarti pap, megbánva tettét, 1956. okt[óber]. 12.-én visszatért. Ezt bejelentette a »právoszláv« püspöknek és hívei előtt beismerve tévedését, szintén bejelentette visszatérését. Ezen beszédet igaz, én fogalmaztam meg neki és azt sem tagadom, hogy nagy részem volt visszatérítésében. Visszatérése után tovább működött parókiáján már mint görögkatólikus pap, a pápát emlegetve a misében és prédikációiban nyíltan hirdetve a katolicizmust. Ezt már nem én tanácsoltam neki, hanem ő maga akarta így. A právoszláv püspök jelentést tett Bácskai visszatéréséről a »felettes hatóságának«, a Csekának, s a Cseka Bácskait 1957. január 31-én letartóztatta. Megkezdődtek a tanúkihallgatások…"

Bendász István életrajzi írásából, és más, kevésbé ismert visszaemlékezésből is kitűnik, hogy a katakombaegyház körében általánosan elterjedt és döntő fontosságú lett a pravoszláviára áttért papokkal való kapcsolattartás. A személyes viszonyra épülő papi érintkezés eredményeként lassan lebomlott a hitvalló-hithű és az aposztata papok közötti szellemi-lelki szakadék. Ez a jelenség pedig nem maradt titokban sem a pravoszláv egyházon belül, sem pedig a társadalmi élet különböző szegmenseiben. Hitvalló papjaink eme magatartása lényeges szempontnak bizonyult a görögkatolikus tudat megtartása és a későbbi legalizáció tekintetében is, mivel a "javító munkatábort megjárt" és az itthon maradt hithű papok erkölcsi előnybe kerültek a hitükért és a katolikus elvekért való szenvedésük, illetve mellőzésük miatt.

A megtérés lelkületének példája Bácskai Antal 1956-ban, híveihez mondott beszédének fennmaradt vázlatából rajzolódik ki. Az előzőleg aláírt pap visszavonta nyilatkozatát a pravoszláviára való áttérésről, majd a híveihez szólva elmondta: "Beismerem, hogy gyáva voltam, mint Péter, beismerem, hogy megtagadtam az Urat, mert hitem megtagadásával annak alapítóját is megtagadtam. Hét és fél éve sajog a lelkem, mardos a lelkiismeretem, de végre is megkaptam Isten kegyelmét és az erőt, hogy mély bukásomat bevalljam előttetek. Igen, hittagadó voltam…, visszatértem és ezt a legnagyobb örömmel jelentem be nektek. Hittagadásomkor ti szó nélkül követtetek engemet, hiszem, hogy a visszatérésemben is követni fogtok. Jöttetek utánam a rosszban, annál inkább kövessetek a jóban! Az Úr ítélőszéke előtt hiába fogtok hivatkozni rossz pásztorotokra, mert az Úr majd azt feleli nektek, hogy pásztorotok megjavult, miért nem követtétek a jóban is. Tehát tudjátok meg, hazudtam én is, és hazudnak mindazon hitehagyott papok, akik azt mondják, hogy mi ugyanazok vagyunk, akik voltunk, mi úgy végzünk, mint azelőtt! Nem igaz, mi megtagadtuk az igaz katolikus hitünket, és ha úgy is végeztünk, mint eddig azt csak azért tettük, hogy reá ne jöjjetek álnokságunkra és ne vegyétek észre, hogy hittagadókká tettünk titeket is. Hazudtunk, amikor kiforgattuk az Úr szavait, és azzal tisztáztuk magunkat előttetek, hogy a jó pásztor nem hagyja el juhait… Hazudtunk, mert mi tudtuk, hogy olyan legelőre hajtjuk juhainkat, amely legelőtől mind megkergekórosodnak és elpusztulnak, de mi gyávaságból és félelemből erre is ráállottunk, ellenben a jó pásztorok azt mondták inkább magunk elpusztulunk, de juhainkat ilyen legelőre nem hajtjuk! – A mai nappal, és ezen tettemmel vissza akarlak terelni a jó legelőre, kérlek tehát kövessetek most már, mint jó pásztorotokat!

Utasításaim: Tudom, hogy ragaszkodtok templomotokhoz, ez szép dolog, de ne feledjétek el, hogy a templom csak addig templom, amíg azt a célt szolgálja, amelyre állítva volt. Állították a ti görögkatolikus őseitek, erővel elvették tőlünk, más hiten levőknek adták át. Mi nem jártunk a reformátusok templomába sem a zsidók buzsnyájába, mert azt mondtuk az nem a mi templomunk. Kérdem tehát, ha ide holnap ref. papot vagy zsidó rabbit fognak állítani, akkor is fogtok járni, mert az a mi templomunk, vagy ha holnapután klubot vagy mozit csinálnak belőle akkor is fogunk járni, mert az a mi templomunk… Az első keresztények 300 évig a katakombákba végezték el lelki szükségleteiket és kitartottak hitük mellett minden üldözés dacára. Most már vannak igazi papjaink, vannak jó pásztoraink, akik mindig mindenütt és minden veszély dacára bármikor állanak rendelkezésetekre. Keressétek őket és megtaláljátok!"

Bácskai Antalt az 1957. április 9–10. között megtartott bírósági tárgyaláson elítélték, és 1960. december 29-én szabadult.

A fentebb már kifejtett, galíciai mintára megszervezett "papi megtérések" azt eredményezték, hogy a pravoszláv egyházhoz csatlakozott egykori görögkatolikus papok (a katolikus egyház terminológiája szerinti "aposztaták") közül sokan megtartották görögkatolikus tudatukat. Ők ugyanis többnyire színlelték a pravoszláviát, s egyházi szertartásaikban görögkatolikus lelkiségi és liturgikus gyakorlatokat használtak. Bizonyíték erre az a jelentés is, amelyet a vallási ügyek megyei megbízottja 1981-ben készített. A már egyéb vonatkozásokban is idézett levéltári dokumentumban szerepel az a leirat, amely kifejti a különbségeket az "ópravoszláv" papok által vezetett egyházközségek és egy görögkatolikusból lett "egyesült" pravoszláv papok által vezetett egyházközségek szokásai, illetve liturgikus gyakorlatai között. Az említett elemek között nemcsak a népi ájtatosság, hanem a nyilvános istentiszteletek jellegzetességei is szerepelnek. Véleményünk szerint ez annak a bizonyítéka, hogy a görögkatolikus tudat annak ellenére élő valóságként, egyfajta vallási tudatként maradt meg a pravoszlávvá tett templomokban, hogy hivatalosan nem működhetett a görögkatolikus egyház. Az irat arra nem tér ki, hogy melyik áttért ("egyesült") papokkal volt kapcsolata a hitvalló lelkészeknek.

A katakombaegyház működésének másik fontos eleme, hogy a papság rendszeresen találkozzon egymással. A titkos papi összejövetelek, a papi közösség ápolása, az egyházi információ-áramlás és a pap-, illetve püspökszentelések családi és baráti eseményeken történtek. Még a papi temetések is két fázisban történtek. Az esti/éjszakai órákban megtartott halottvirrasztások alkalmával végezték el a görögkatolikus papi temetéseket, másnap pedig egy római katolikus pap végezte el a nyilvános gyászszertartást.

A görögkatolikus egyház papjai és hívei az egyes falvakban, városokban kisközösségeket alakítottak ki, ahol a szertartásokat végezték. Egy-egy pap több megbízható családot meglátogatva szolgáltatta ki a szentségeket vasár- és ünnepnapon. Titokban történtek a keresztelések, esketések és egyéb szertartások is, mivel nyilvános istentiszteletet nem végezhettek a görögkatolikus egyház papjai, mint fentebb Holovács József, Fedáka György és Bendász István esetében már kifejtettük.

A nyilvánossággal párhuzamos kiépült a görögkatolikusok titkos egyházszervezete, és egy sajátos egyházi gyakorlatot alakítottak ki, mely a kisközösségi életre épült. A katakomba-működés keretei között papokat képeztek és szenteltek, szentségeket szolgáltattak ki, rendszeresen találkoztak egymással, és fenntartották a papi közösséget. A papság az előírásoknak megfelelőn legalább egyedül mindennap elvégezte a szertartásokat, vasárnap és a nagyobb ünnepeken zárt ajtók mögött titokban, kisközösségekben és szűk baráti körben liturgiákat végeztek. Ez ténylegesen hasonlított az ősegyház katakomba-gyakorlatára. Ezzel egy speciális egyházi életet tudtak kialakítani, amely elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye túlélje a kommunista Szovjetunió egyházüldözését.

Papcsaládok

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye papcsaládjainak helyzete az egyházüldözés idején és az azt követő években a szociológia és a néprajztudomány területére vezetheti az időszak vizsgálatának a diskurzusát. A XX. századi határ- és impérium-változtatások következményeit az mikortársadalomban, azon belül pedig a családokra gyakorolt hatásait maga a történettudomány is az utóbbi időben kezdte el kutatni. Különösen igaz ez Kárpátaljára és a kárpátaljai történelmi egyházakra, hangsúlyozottan pedig a legnagyobb üldözést átélt görögkatolikus egyházra és papcsaládjaira. Ez utóbbiak a XX. század elején sajátos szerepet töltöttek be Kárpátalja társadalmában. Szükséges és hasznos lenne az adott időszakra és témára nézve mélyreható kutatásokat végezni. A jelenlegi ismereteink alapján inkább axiómákat állíthatunk fel, amelyek újabb kutatási irányokat nyithatnak meg.

Az utóbbi időben egyre több forrás kerül feldolgozásra Kárpátalján az egyházüldözéssel kapcsolatban is. A feltárt dokumentumok által a kutatások következtetései egyre nyilvánvalóbban hozzák felszínre azt a felismerést, hogy a kárpátaljai görögkatolikusok üldözése a szovjethatalom részéről a kárpátaljai társadalmi rend erőszakos megváltoztatásának az eszköze volt a második világháborút követő időszakban. A görögkatolikus egyház likvidálása a magyar jelenlét megszüntetésére és az európai társadalmi kapcsolatok (ti. vatikáni kapcsolatok, nyugati orientáció) felszámolására irányult.

A kárpátaljai görögkatolikusok különleges élethelyzetbe kerültek a második világháború utolsó évétől kezdve. A magyar társadalom történelmi viszonylatban, különösen az első világháború környékén, bizalmatlan volt a görögkatolikusokkal szemben a szláv eredetük miatt, bár a politikum a Kárpátok vidékén betöltött szerepüket elismerte. 1944 után azonban a szovjet rendszer éppen a magyar társadalmi kötődésük miatt figyelt fel a görögkatolikusokra, s akarta őket háttérbe szorítani.

A görögkatolikus papokat minden esetben a bűntető törvénykönyv alapján, mint köztörvényes bűnözőket ítélték el. Ezzel a kommunista rendszer egyrészt hangsúlyozta, hogy a papság a szovjet társadalmi rend ellensége, másrészt pedig a bírósági ítélettel és a börtönnel a családok kompromittálását, illetve megbélyegzését akarták elérni.

A morális területére vezetheti a kutatásokat a papi döntések egyéni folyamatainak a vizsgálata, amely eddig alig-alig képezte a kutatások tárgyát. A vallásváltások esetében ugyanis szembekerült egymással a transzcendens hit és az immanens (földi) boldogulás dilemmája. Az egyéni döntések hátterében minden esetben közös pont a katolikus egyházhoz való hűség kérdése, függetlenül attól, milyen indokokat találtak az állambiztonsági szervek az egyes bűntetőperek lefolytatására. Ezen a téren a legszembetűnőbb a nemzetiségi kérdések másodlagossá válása, ami jelentős problémává vált a két világháború között Kárpátalján és a görögkatolikus papság is szerepet vállalt ezekben a vitákban. A második világháború után megszált Kárpátalján a szovjet államszervezés alapgondolataként az orosz identitás kiterjesztése dominált. Amennyiban csak a hitvalló papok sorsát vizsgáljuk, azonnal szembetűnő, hogy együtt raboskodhattak olyan ukrán, magyar, ruszin, román nemzetí identitású papok, akik a két világháború között akár egymással szemben feszültségbe keveredhettek. Továbbá az is előfordulhatott, hogy egy korábban kevésbé buzgó vagy erkölcsileg kifogásolható személyiség is hitvalló lett, amikor a katolikus hithűség mellett vagy ellene kellett állást foglalnia. Az aposztaták között is sokan érdekből, félelemből vagy karrierizmusból váltottak vallást. Később többen komoly lelki tusákkal éltek, egyesek élete félre is siklott. A vallásváltók közül többen a befogadó, pravoszláv felekezet papjainak az elutasításával szembesültek és a későbbiekben kiközösítették, mellőzték őket. A legkevésbé követhető nyomon az emigráltak sorsa, kinek hogyan sikerül beilleszkedni az új környezetébe.

Bizonyos tekintetben az állapítható meg, hogy minden pap, illetve papcsalád áldozat lett a kommunizmussal szemben, de az áldozattá válásban jelentős minőségi különbségek voltak. A kényszerből meghozott döntések erőszakosan befolyásolták a papság és családjaik életének a további alakulását. Ez a többnyire politikai ideológiai alapokon nyugvó elutasítottság leginkább a hitvalló papság családtagjainak (feleség, gyerekek) az életét és lehetőségeit befolyásolta a munkavállalás és a továbbtanulás területén. A legnagyobb fizikai és lelki szenvedést is a hitvalló és a hithű papok/papcsaládok éltek át, bár ezzel összefüggésben a lágerévek után erkölcsi elismerésben is őket részesítette a helyi közösség. Az aposztata papoknak (a vallásváltásból származó közvetlen előnyök mellett) legfeljebb a lelki vívódással kellett megküzdeni, ami nem mérhető a hitvalló papok lelki és fizikai megpróbáltatásához. Közülük sokan pár éven belül mellőzettek lettek a pravoszláv egyházon belül és a vallásváltó döntéseikkel önmaguk lettek előidézői saját elutasítottságuknak. A korabeli kárpátaljai társadalom is egy sajátos bizalmatlanságot táplált irántuk, s a pravoszláv egyház belső köre is fokozatosan háttérbe, perifériára szorította őket. Ezek a többnyire lelkiismereti vívódásokban mérhető nehézségek azonban nem említhetőek egy szinten a hitvallók és hithűek fizikai, lelki és egzisztenciális megpróbáltatásaival.

A papi dinasztiákon belül is "törések" keletkeztek. Az "összeházasodásokkal" a görögkatolikus papi nagycsaládok rendszere alakult ki Kárpátalján, de az egzisztenciális döntéseket minden esetben a "kiscsalád", vagyis a férj és feleség hozta meg. A sajátos és hagyományos papcsaládi kötelékek miatt szinte minden családban előfordultak több döntési csoportba tartozók is. A személyes választások feldolgozása tovább befolyásolta a későbbi sorsukat, gyakran sorstragédiákat is okozott. Például Gregorovics István hitvallót a szovjet állam gyűlölete végül a pokutnikok szektájába vezette. Bendász Mihály előbb aposztata lett, s az ortodox püspökségen dolgozott. Később alkoholistává vált, és maga a pravoszláv egyház zárta ki a soraiból. Az emigráltak sokan nem találták helyüket az "új hazában", vagy a kommunista blokk országaiban az ottani egyházüldözésben lett részük. Volt olyan papi nagycsalád, ahol a fiú aposztata lett, az apa pedig hitvalló, aki a lágerből való hazatérés után nem tudott megbocsátani a fiának.

A felvetett tézisek mutatják, milyen mélyreható és máig megválaszolatlan kérdéseket vet fel az egyházüldözés családokra vonatkozó hatása. Ezzel egy időben arra is rávilágít a gondolatok felvetése, hogy ezen a téren további kutatásokat lehetséges és szükséges is folytatni.

A görögkatolikus tudat fenntartása a pravoszláv egyházban

Az államhatalom az egyházegyesítést 1949 folyamán részben lezártnak tekintette, melyet arra alapozott, hogy minden pap döntést hozott a görögkatolikus hit megtartásával kapcsolatban. Az 1949 előtt nyugállományba vonultak és az emigráltak ebben a kérdésben kikerülnek a vizsgálatunk alól. A Szovjetunió területén maradt görögkatolikus papok – mint már többször hangsúlyoztuk – választásra kényszerültek. Akik nem egyesültek az orosz pravoszláv egyházzal, az állam ellenségévé váltak, egyházilag hitvallók, hithűek, néhány esetben papi hivatásukat elhagyók lettek. A papság szintjén a felekezeti döntések markánsabban jelentek meg, mint a hívek esetében. Az állami narratívaként használt újraegyesülni (возз'єднати) fogalom a hívek szintjén nem igazán fedte a valóságot. A tömegek nyilvános hitvallására nem is lett volna lehetősége az államhatalomnak. A pravoszláv egyházzal való egyesítés leginkább a külföld felé jelentett egyfajta sajátos transzparenciát, de nem tükrözte az ország belső társadalmi és hitbeli viszonyait. Erre a konkrét történések időszakában nem is igazán volt szükség, hiszen a Szovjetunió megkapta a nemzetközi közösségtől azt a lehetőséget, hogy homogén társadalmat alakítson ki a megszállt területeken, illetve ezt a szemléletet átvigye az érdekkörébe tartozó vazallus államok mentalitásába is.

Az államhatalom kezdettől fogva számolhatott azonban azzal a lehetőséggel, hogy a kiépülő pravoszláv hitéleti sajátosságokat az egyházi élet alsóbb szintjén és az egyének lelki életében nem tudja pusztán rendeletekkel érvényesíteni, s a helyi társadalom mentalitásbeli jegyeit gyorsan és hatékonyan megváltoztatni. A katolikus egyházhoz való hűség és a görögkatolikus hívő tudat megmaradása ezért túlmutatott a papi döntéseken, és a hívő magatartás megnyilvánulásaként megmaradhatott a vizsgált időszak egészében. Nem járunk messze az igazságtól, ha ebben az esetben is kiemeljük, hogy a görögkatolikus egyház több évszázados jelenléte és lelki-szellemi alkotótevékenysége maradandó nyomokat hagyott a helyi társadalomban és a hívők lelkületében egyaránt. Az állami szervekben pedig tudatosította, hogy a vallásváltoztatást nem lehetett pusztán határidőre végrehajtott rendeletekkel kikényszeríteni. Ennek a megállapításnak az alátámasztására szolgálhat számunkra A. Sersztyuknak, az orosz pravoszláv egyházi tanács megyei megbízottjának az 1952 szeptemberében írt jelentése, melyben a munkács-csernekhegyi kolostor Istenszülő elszenderedésére tartott búcsújáról számolt be. A kolostor az adott időszakban már női szerzetesek otthona volt, holott a kárpát-medencei egyházi uniókat jóval megelőző időktől kezdve 1947. március 24-ig férfi kolostorként működött. E radikális változáson túl 1949. augusztus 28-án ezen a jelképes helyen hirdették ki a görögkatolikusok uniójának a felmondását. A jelentés készítésének évében azonban azt tapasztalta a megyei megbízott, hogy az előző években kiadott rendeletek következményeként csak 10 pap ("az előző évben… 60–70 pap és 2–3 püspök") vett részt az ünnepségen, további 16 pap pedig a hívők közé vegyülve civilben jelent meg a búcsún. Processzióval 62 csoport érkezett, egyenként 20–50 fővel, Boboviscséről még fúvószenekar is jött. Az ünneplés előző estétől az ünnep délutánjáig tartott, s a résztvevő körülbelül ötezer hívő 70%-a a 14–25 éves korosztályhoz tartozott. Külön kiemelte, hogy a "régi egyházi szervezések maradványait" széles körben fel lehet fedezni, mint például a rózsafüzér csoportos imádkozását és körmeneti zászlókon a "Jézus égő szíve" képeket. A beszámoló szerint ez arra utal, hogy egyes egyházközségben továbbra is megmaradtak "az egykori hívő egyházi szervezetek maradványai", amire a püspöknek jobban oda kellene figyelnie.

A hívek tömeges vallásváltására nem, vagy csak részben teremtődött meg a lehetőség. Kárpátalja magyar nyelvű területének hívei közül többen átmentek a római katolikus egyházba, amit külön fejezetben tárgyaluk majd. De a homogén szláv területeken erre nem volt lehetőség. A szláv területeken csak a hitvalló papokhoz való személyes kapcsolattartás tudta megtartani a görögkatolikus hitet, amely semmiképpen nem tekinthető tömegjelenségnek. A görögkatolikus hívek legnagyobb része – akik nem utasították el az egyházat, és nyilvánosan szerették volna gyakorolni a hitüket –, kénytelen volt a pravoszláv egyházi és liturgikus életbe bekapcsolódni. Erre lehetőséget szolgáltatott az a tény, hogy görögkatolikus és pravoszláv szertartás külső jegyeiben alig különbözött egymástól.

A kárpátaljai görögkatolikusok egyházi- és liturgikus hagyománya a pravoszláv egyházban töltött időszakban is bőven tartalmazott olyan sajátosságokat a partikuláris gyakorlatban, amelyeket latinizált hagyományelemeknek tekinthetünk. Ezek részletes taglalására jelen munkánk keretei között nincs lehetőségünk. Példaként kiemelhetjük azonban a római pápa említését a szent liturgiában, a katolikus szentek jelenlétét a naptárban, a hitvallás katolikus hagyomány szerinti mondását (Filioque), a liturgián kívüli ájtatosságokat (rózsafüzér, Szent József-, Jézus szíve-, Mária szíve tisztelet), illetve Ungvár és Beregszász környékén a magyar görögkatolikusok körében addigra elfogadott Gergely-naptár használatát is. A pravoszláv egyház vezetése nem támogatta a drasztikus átmenetet a külső hagyományelemek tekintetében (kivéve a pápa liturgikus említését), amit az állami vezetés is konstatált és hallgatólagosan elfogadott. Makarij pravoszláv püspök az egyik aposztata papnak javasolta is, hogy "a právoszláv végzést lassan, seccessive, szinte észrevétlenül" vezesse be. A görögkatolikus szertartási elemek és a sajátosan katolikus hagyományú templomi tárgyak (pl. szobrok, keresztvetéshez használt szenteltvíztartó, lila liturgikus öltözet) még az 1980-as években is jelen voltak a pravoszlávvá regisztrált egykori görögkatolikus közösségek templomaiban. Ezek is alátámasztják a véleményünket, miszerint a görögkatolikus tudat a pravoszláv egyházban is tovább élt.

A görögkatolikus fogalom, mint vallási megnevezés és önértelmezés megmaradt az emberek tudatában. Erre példa a Bendász-hagyatékban talált 1957. január 13-án kiállított reverzális, melyben a házasulandó férfi kijelentette, hogy gyermekeit a görögkatolikus hitben fogja keresztelni. A görögkatolikus szavakat beírták templomi könyvekbe, ráírták a felújított vagy újonnan készített tárgyakra. Hitét gyakorló családban felnőve személyes példaként is említhetem, hogy görögkatolikusnak tekintette magát családunk és egyházközségünk minden híve. A tárgyi és a személyes élmények is bizonyítékok arra, hogy a görögkatolikus tudatot megmaradt abban az időszakban is, amikor az templom hivatalosan a pravoszláv egyház kötelékében volt.

A görögkatolikus tudat megmaradását jelentősen befolyásolta az "egyesültek" és az "óprávoszlávok" között kialakult ellenszenv is. Az előbbiek azok a görögkatolikus papok voltak, akik 1949 után áttértek a pravoszláv egyházba. Az áttérőkből egy csoport azt a látszatot próbálta kelteni, mintha ők lennének az egyházegyesítés kezdeményezői. A "ópravoszlávok" pedig azok a papok voltak, akik a pravoszláv egyház kötelékébe tartoztak 1944 előtt is. Az "egyesült" papok kezdeményező csoportjának tagjai az áttérés után jelentős parókiákat kaptak, azonban az "ópravoszlávok" fokozatosan kiszorították őket azokból a javadalmakból. A pravoszláv egyház papsága és vezetése nem tartotta az "egyesülteket" önmagukkal egyenrangúnak, akikben emiatt sajátos kisebbrendűségi érzés és mellőzöttségi tudat alakult ki.

Tovább fokozta az "egyesültekben" a negatív érzést a lágerből hazatérő hitvalló görögkatolikus papok jelenléte is. A hitvallók tanúságtétele elismertséget váltott ki a társadalom szovjetrendszerrel nem lojális rétegeiben, ami egyenesen arányos volt az aláírt papok elutasításával. Alapos és mélyreható kutatásokra lenne szükség ennek a jelenségnek a vizsgálatára, amely feltárhatná a különböző belső lelki vívódásokat. Az azonban a jelenlegi ismereteink alapján is érzékelhető, hogy a pravoszláv egyházban "egyesületként" tevékenykedő papság nem volt képes maradéktalanul elhagyni az istentiszteleti élet és lelkiség sajátos görögkatolikus jegyeit.

Az egykori görögkatolikus papok pravoszláv egyházon belüli elkülönülésének egyik kisközössége volt a Bendász István által "híres ötös"-nek nevezett csoport, akikről korábban részletesebben írtunk. A csoport tagjai mindannyian "aláírt" papok voltak és hivatalosan is a pravoszláv egyház kötelékébe tartoztak. Az egyházi életben nem keresték a kapcsolatot a pravoszláv egyház papjaival, a vezetőkkel is csak minimálisan tartották azt. A csoportba tartozó papok egyházközségei a legalizáció után visszatértek görögkatolikus egyházba, és jelenleg is erős közösségeket alkotnak.

Amint időben távolodtak a likvidációtól és a lágeri időszaktól, egyre több baráti és családi kapcsolat tudott megújulni, újjáéledni az aposztaták és a hitvallók-hithűek között. Példa erre a hithű Holovács József és az "aláírt" Koszej Gyula – aki hivatalosan is pravoszláv papként szolgált – családja. Koszej a szeretteivel titokban a Gergely-naptár szerint is ünnepelt, vagyis a katolikusok ünnepi rendjét is megtartotta. A két család szoros baráti kapcsolatot ápolt egymással. További példa Bendász István hitvalló és Sztaninec György "aláírt" pap kapcsolata, akik kölcsönösen tisztelték egymást, illetve egymás tudományos tevékenységét. Sztaninec György Bendász Istvánnak 1989. szeptember 30-án küldött leveléhez utóiratként írja: "P.S Jó hírek járnak rólunk! Halottad?" Bendász István válasza 1989. október 3-án: "Úgy látom, hogy a "mi" ügyünk kezd már pozitívabb formát ölteni. Megszületett már az első fecske is, az "Ohonyok" 38-ik száma, amely három oldalon keresztül a mi érdekünkben lép fel, és hallom, hogy okt[óber] 1-jén Ungváron a Kálvárián a szentmisét már Szemedi János püspök atyánk végezte." Sztaninec György nyugdíjazásáig papként szolgált, mégis "rólunk" és "mi ügyünkként" várta a görögkatolikus egyház legalizációját. 1989 után visszatért a görögkatolikus egyházba, és ismét katolikus papként tevékenykedett.

Ezek és még további példák is mutatják, hogy a pravoszláv egyházon belül is megmaradt a hívek és a papok jelentős számának görögkatolikus tudata. A pravoszláv egyházból 1989 után áttért papok és hívek gond nélkül be tudtak kapcsolódni a görögkatolikus egyház életbe.

A görögkatolikus papok és hívek kapcsolata a római katolikus egyházzal

A görögkatolikus egyház nyílt üldözésének kezdetével (1949. február 18.) Kárpátalján a görögkatolikus papság egyre kevésbé működhetett, nyilvános tevékenységét folyamatosan korlátozták, majd az egyházat erőszakosan megszűntette az államhatalom. A nyilvános egyházüldözés kezdeti időszakában, 1949 februárja és 1953 között kiépült a görögkatolikus egyház katakomba-szolgálata, melyet a görögkatolikus szertartások titokban történt elvégzése jellemzett. Azok a hívek, akik nem kapcsolódtak be a katakombaegyház életébe, illetve azok, akik nem kívántak a pravoszláv egyháznak átadott templomokban maradni, a római katolikus egyházhoz csatlakoztak.

Ez különösen Kárpátalja többségében magyarok lakta területein volt jellemző. A második világháború előtti időszakban a római katolikus egyházközségek Kárpátalján a Szatmári Püspökséghez tartoztak, legnagyobb részüket magyar nyelvű hívek alkották. A római katolikus szentmisét akkor még latin nyelven végezték, ugyanakkor az olvasmányok, az igehirdetés és az egyéb szertartások már magyar nyelvűek voltak. Fontos megjegyeznünk, hogy Kárpátalja magyarok által lakott területén a két világháború között a népesség vallási szempontból görögkatolikusokra, római katolikusokra, reformátusokra és izraelitákra oszlott, egyéb kis egyházak tagjai csak elenyésző létszámban éltek a régióban. A szovjet csapatok bevonulásakor a magyarok által lakott területen a görögkatolikusok már magyar nyelven végezték a szertartásaikat. Ez alól csak a magyarok által lakott területek városai (Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős) képeztek kivételt, ahol szertartás nyelve magyar és ószláv volt. Ezért feltételezhetjük, hogy a görögkatolikus hívek római katolikus vallásúvá válását elsősorban nem a nemzetiségi kérdés, hanem a katolikus egyházhoz való ragaszkodás tudata motiválta. A katolikus egység megnyilvánulásának a hívek és a papság terén egyaránt voltak jelei.

A görögkatolikus és római katolikus papok közötti kölcsönös és személyes kapcsolat korábban is létezett, de az egyházüldözés évtizedeiben ez tovább erősödött. 1944 májusában Mondi Miklós esperes a kerületi gyűlés témájaként a két egyház papjainak együttműködési lehetőségéről és szükségességéről értekezett. Igaz, akkor az általános elvallástalanodás, nem pedig a kommunizmus társadalmi-politikai irányzata volt az ellenséges eszme. Azt nem mondhatjuk, hogy a római és görögkatolikus kapcsolat mibenléte az előadásból készült dolgozatra vezethető vissza, sokkal inkább a két egyház papjainak a hagyományos egybetartozási lehetőségét rajzolta meg. Az egyházüldözés éveiben azonban a görögkatolikus és a római katolikus papság egy különleges kapcsolatot élt meg.

A római katolikus egyház működhetett a kommunizmus éveiben is, bár tevékenységét jelentősen korlátozták. A katolikus egyházhoz való hűséget a görögkatolikus papok a római katolikus papokkal való egység megélésében is megtapasztalhatták. Kétségtelen az is, hogy a római katolikus templomban láthatták egykori híveik egy részét is, és családjaik is részt vehettek a katolikus rítus szertartásain.

A római katolikus papsággal való kapcsolatnak néhány különleges és praktikus esetét is megemlíthetjük. A görögkatolikus egyház illegalitásának az évtizedeiben a katolikus egyház nyilvános szentség-kiszolgáltatására kizárólag a római katolikus rítus szerint volt lehetőség. Amennyiben egy görögkatolikus papcsalád nyilvánosan katolikus szertartás szerint szeretett volna részt venni a szent misén, vagy szentségben részesülni, akkor azt csak a római katolikus templomban tehette meg. Más vonatkozásban is leírtuk már, hogy a hitvalló és hithű görögkatolikus papok temetését nyilvánosan minden esetben római katolikus pap végezte, míg a görögkatolikus papi gyászszertartást csak előző este titokban végezhették a görögkatolikus papok. Civilben azonban a görögkatolikus papok is részt vehettek római katolikus rendezvényeken.

A görögkatolikus papság körében többen próbálkoztak azzal, hogy a lágerből való hazatérés után birituális papként működjenek. Chira Sándorról biztosan tudjuk, hogy erre engedélyt kapott, és 1957 után Karagandában római katolikus papként tevékenykedett. Idős korában még a római katolikus püspöki infulát is viselte, miáltal nyilvánosan is felvállalta katolikus főpapi voltát. Rabár János a lágerből való szabadulása után (1956) egy ideig a lengyel római katolikusok között plébánosként működött a lembergi területen, Bobrkán (Бібрка, UA, de hatóságok erre felfigyeltek és megtiltották számára a további lelkipásztori tevékenységet. Többször figyelmeztették Szokol Jánost is, aki római katolikus templomban végzett szertartásokat. Bizonyára nem ő lehetett az egyetlen görögkatolikus pap, aki ezzel a lehetőséggel próbálkozott, mert Raszputyko, a VKÜT megyei megbízottja 1958. január 27-én figyelmeztette Vaskó Béla római katolikus plébánost, hogy ne hagyja "a működési engedély nélküli papokat" (ti. görögkatolikus papokat) templomi szertartást végezni.

Ami ennél talán meglepőbb, hogy a római katolikus és az aposztata papok között is volt kapcsolat. Richter András várpalánkai római katolikus plébános temetésén (1955. november 4.) részt vett Bendász Mihály, aki abban az időben pravoszláv papként tevékenykedett. Jelenléte a korábbi személyes korábbi kapcsolatukat igazolja. Raszputyko az 1956. december 21-én készült jelentésében Lőrinc István római katolikus pap és Gajdics István aposztata "nagy barátságáról" számolt be. A római katolikus papoknak egyfajta katolikus "hitigazolási" szerepük is volt. Amikor 1956 után az aposztata papok közül titokban többen vissza akartak térni a görögkatolikus egyházba, ennek az egyik igazolása az volt, hogy a "megtérőnek" egy számára kijelölt római katolikus templomba kellett járnia legalább egy éven keresztül, és ott szentségekhez kellett járulnia.

A görögkatolikus hívek római katolikus egyházközségbe való "átszivárgásának" lehetőségére már a nyilvános egyházüldözés kezdete előtt felfigyeltek az állami szervek. M. Raszputyko, a VKÜT kárpátaljai megbízottja az 1948. október 23-án készített jelentésében felhívta a figyelmet, hogy vannak olyan helységek (Ungvár, Palágykomoróc, Gálocs stb.), ahol kölcsönösen kiszolgáltatják a szentségeket a két katolikus felekezet papjai egymás hívei számára, a hívek ugyanis "közel érzik magukat egymáshoz". Ez pedig arra utal, hogy az állam a görögkatolikus egyház működésének beszüntetése esetén számolt azzal az alternatívával, hogy a görögkatolikusok a római egyházközségekben fogják a hitüket tovább gyakorolni. A két rítus katolikus hagyományában lévő "közelség" különösen a magyar nyelvterületen volt észrevehető, ahol a görögkatolikusok a magyar nyelv liturgikus használata mellett az egyházi ünnepeiket a Gergely-naptár szerint tartották. A szláv nyelvű görögkatolikusok esetében ez a nyelvi és gyakorlati szempont nem állt ugyanígy rendelkezésre. További alapos kutatásokra lenne szükség a vallásváltás okainak feltárása érdekében, de a magyar nyelvhez és a katolikus hithez való ragaszkodás biztosan előkelő helyen szerepelne.

Amint az állami szervek előre vetítették, a görögkatolikus templomok bezárásakor, illetve a templomok pravoszláv egyház számára történő átadásukkor az üldözött egyház híveinek egy része elkezdte a római katolikus közösség szertartásait látogatni. Ez főként a nagyobb ünnepeken, különösen húsvétkor volt szembetűnő. Ezek a hívek idővel a római katolikus egyházközségek részévé váltak, bár valamelyest mindig görögkatolikusnak tartották őket (magukat). A római katolikus egyház papjai között voltak olyanok is, akik agitáltak is a pravoszláv hit ellen, és a görögkatolikusokat a latin egyházba vonzották, mint például Horváth Ágoston római katolikus pap Perecseny (Перечин, UA), Felsődomonya (Оноківці, UA) és Nagyberezna (Великий Березний, UA ) környékén. 1970-ben egy évre fel is függesztették a papi működési engedélyét, mert az indoklás szerint "unitus szertartásokat végzett", és egykori görögkatolikus papoknak (Háfics István, Fedor István) gyóntatási lehetőséget biztosított.

Az 1950-es évek elejétől a hivatalos egyházügyi jelentésekből törölték a görögkatolikus egyházat, amivel igazolni próbálták, hogy egyesült az orosz pravoszláv egyházzal. A valóságban azonban az államhatalom tisztában volt azzal, hogy a hívek egy tekintélyes része hitéleti szempontból a római katolikus egyházban talált magának otthont. A katolikus hitüket megtartották, bár bizánci szertartásuk szerint nem gyakorolhatták vallásos életüket. A római katolikus egyházba történő áttérésben az egyéni (vagy családi) döntések játszották a legnagyobb szerepet, s a katolikus egyházhoz való kizárólagos ragaszkodás jelentette a motivációt.

A római katolikus közösségekhez csatlakozott híveknek csak egy része tért vissza a görögkatolikus egyházba 1989 után, vagyis a legalizáció időszakában. Jelentős számú hívő – többen a korábbi görögkatolikus papcsaládok leszármazottai közül is – a római katolikus egyházközségekben maradt, aminek az okait további kutatások tudnák feltárni. Az azonban a jelenlegi ismereteink alapján is megállapítható, hogy a felekezetváltás a görögkatolikus egyház újjáéledését hátrányosan érintette a nyilvános egyházi élet újjászervezésének időszakában.