A görögkatolikus papok közül a pravoszláviára áttért lelkészeket "aposztata",... "hittagadó" papoknak nevezték a görögkatolikus egyházon belül. A pravoszláv egyház és a szovjet állami diskurzus rájuk a "воссоединённих", "возз'єднаних", "újraegyesült" fogalmakat használta. Az 1990-es évek elejétől a görögkatolikus közbeszédben – különösen Kárpátalja magyarok lakta területein – az "aláírt papok" kifejezést is használták ebben az összefüggésben.

   Fontos megjegyezni, hogy a pravoszláv egyházba való áttérés motivációjaként nem kizárólag a tudatosság és az egyéni ambíciók megélése nevezhető meg. A visszaemlékezésekben sok esetben az aposztázia kiindulópontjaként jelölik meg a félelmet, a saját családjuk iránti egzisztenciális felelősséget, a bizonytalanságot, de a személyes sérelmeket is. Az aláírt papok esetében az aposztata megnevezés nem istentagadást, hittagadást jelent. Cselekedetük inkább a vallásváltás fogalmával definiálható, bár tetteik egyházi és kulturális következménye kétségtelenül negatív hatással volt az egyház életére. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy aposztázia (vallásváltás) egyházi és személyes vonatkozásai nincsenek eléggé mélyrehatóan tanulmányozva a kárpátaljai görögkatolikusok üldözésével összefüggésben.

   A pravoszláv egyházba való áttérést aláírásukkal kellett hitelesíteni az egykori görögkatolikus papoknak. Három olyan papról tudunk, akik szakításukat a görögkatolikus egyházzal nem aláírásukkal demonstrálták, hanem vallásellenes, ateista írást tettek közzé. 1949. január 26. és 1950. június 26. között 128, a lágerből való hazatérés után pedig további egy pap egyesült az Orosz Pravoszláv Egyházzal, összesen tehát 129.

   Az aposztata papok közül 8 nem tevékenykedett egy napot sem pravoszláv papként, további 7 pedig nagyon hamar szakított a pravoszláv egyházzal. Az általános amnesztia (1953) után a hitvalló papok közül sokan hazatértek a lágerekből, s egyre több családi és személyes kapcsolat szövődött vagy éledt újjá a hitvalló és az aposztata papok között. A hitvalló lelkészek erkölcsi fölénybe kerültek az aposztatákkal szemben. Ennek hatására 1953 és 1989 között további 46-an rendezték kapcsolatukat a katakombalétben élő görögkatolikus egyházzal, és szakítottak a pravoszláviával, majd 1989 után további 8 pap tért vissza a görögkatolikus egyház kötelékébe. Mindennek a hátterében Mikola Csarneckij püspök tevékenysége állt, aki Galíciában összeköttetésben állt a pravoszláviára áttért papok egyik csoportjával, és ébren tartotta bennük a görögkatolikus egyházhoz tartozás tudatát. Ez a kapcsolatkeresés a Munkácsi Egyházmegyében Holovács József hithű papon, későbbi segédpüspökön keresztül vált gyakorlottá, miután a két egyházfő baráti viszonyt alakított ki egymással. Az áttértekkel kapcsolatot ápoló papok jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a görögkatolikus tudat megmaradjon a pravoszláv egyház kötelékében, a görögkatolikus egyház jelenléte élő és folyamatos legyen az illegalitásban is.

   A megmaradt dokumentumok és feljegyzések alapján arra következtethetünk, hogy ezzel a módszerrel élve összesen 69 áldozópap "tért meg" a második világháború utáni aposztáziából. Az 1949. február 18. után aláírt 129 pap közül tehát 60 áldozópap maradt ténylegesen a pravoszláv egyház kötelékében, vagy nincs információnk az esetlegesen megtörtént megtérésükről.

   Az aposztáziából való megtérésnek volt egy állandósított gyakorlata: (1) írásban kellett kifejezni a pravoszláv püspökségen a kilépési szándékot; (2) legkevesebb egy évig nyilvánosan római katolikus templomba kellett járni és ott szentségekhez járulni; (3) jelentkezni kellett Murányi Miklós vikáriusnál, aki visszavette a kérelmezőt a görögkatolikus egyházba.

   Bendász István a pravoszláv egyházban maradó, de ott színleg tevékenykedő papság egy csoportját "híres ötösnek" nevezte (valójában hét pap tartozott ebbe a körbe). Ezek a papok ugyan hivatalosan megmaradtak a pravoszláv egyházban, de csak színlelték a kapcsolatukat az egyházi közösséggel. A szertartásokat a katolikus egyház hagyománya és gyakorlatai szerint végezték, s nem vettek részt az egyházmegyei rendezvényeken. Közülük többen megélték a görögkatolikus egyház legalizációját, és 1989 után egyházközségeikkel együtt visszatértek a görögkatolikus egyházba. A görögkatolikus tudat pravoszláv egyházban való fenntartásában ezen papok jelentős szerepet vállaltak.

   Az 1990-es évek elején, élete vége felé közeledve Bendász István is az aposztata papok iránti megértés lelkületéről tett tanúságot. A "lelki ügyeiket rendező" papokról 1991-ben a következőket írta: "Ma már kétségtelenül meg vagyok győződve arról, hogy az általam »aposztatáknak« titulált paptársaim közül egyetlen egy sem lett azzá meggyőződésből… jó részük részben félreértésből, részben fiaik, vejeik tudtuk nélküli »aláírása« következtében került erre a listára. S máskülönben is, nem mindenkit teremtett az Úr hősnek, bátornak. Még a jellemes emberek közül is sokan Beszarábiában születtek, és errare humanum est [tévedni emberi dolog – a Szerk.]. Tekintettel kell lenni arra is, hogy ezek közül sokan tévelyük megbánása és visszavonása után igen gyümölcsöző missziós munkával igyekeztek eltévelyedésüket jóvátenni."